Kedves Olvasó!
Ismered az érzést,mikor gyerekként csak arra vágytál hogy normális családod legyen?
Mikor irigykedve hallgattad és figyelted más gyerekek boldogságát ,főleg mikor a normálisan kinéző családtagjaikkal jelentek meg? Vagy mikor te gyomorgörccsel ültél a padban ,mikor a tanár a családról kérdezte a többieket,te pedig nem akartad hogy rád kerüljön a sor mert inkább éreztél szégyent mint örömet ?!
Mikor minden nap úgy mentél iskolába hogy azt figyelted mások mit vittek reggelire,hogy vajon a legjobbnak vélt barátod ad e majd neked a mindig jól kinéző ételéből? És azt figyelted ki milyet ruhát visel, mit kapott ajándékba,és a többi kellemetlen dolog..
Gyerekként nemigazán volt nap hogy ne gyomorgörccsel mentem volna suliba,egyrészt a fent leírtak miatt is. Másrészt tudniillik édesanyám alkoholbeteg volt,/amit persze nem ismert el sose/. De az,hogy én gyerekként felismertem,láttam hogy szenved,és mégse tudtam segíteni rajt..talán a legszörnyűbb lelki megviselést rótta rám. S legfőképp azért,mert bár nehéz leírnom ,de 'édes'apám és beleértve még jó néhány ember a családból folyton bántották.Igen,sajnos fizikailag , ami szerintem csak rátesz egy amúgy is gondokkal küzdő beteg embernek a mentális állapotára még egy lapáttal.
Olyan 7-8 éves lehettem,mikor kezdtem felismerni és felfogni ezeket a dolgokat.Bár már előtte is voltak dolgok,de nemigazán tudtam értelmezni,talán azt hittem minden család olyan mint a mienk,hogy a veszekedés kiabálás,a pofonok természetes dolog.
De az évek teltek,a helyzet pedig ha javult is olykor egy rövid időre,sajnos nem tartott sokáig. A mindennapos félelem,hogy anyám újra ittasan fekszik e majd az ágyon mire hazaérek,mert ha igen,akkor apám tuti bántani fogja ,méghozzá sokszor nagyon durván tudta csinálni. Ráadásul mindezeket mindig a szemem láttára. /Ezeket a dolgokat iszonyat nehéz leírni ,úgy hogy mostmár mások is elolvashatják.De bízom benne lesz aki talál egy kis hitet,hogy sosincs egyedül, bármennyire is úgy tűnik/
Szóval igen,visszatérve a gyermeki énemhez.Mindig szerettem volna ha megadatik annyi hogy anyám egyszer elmegy elvonóra,majd visszatér gyógyultan és egy normális család leszünk,akik eltudnak járni bárhová anélkül hogy bármi jellegű probléma adódna. De az évek teltek..és csak rosszabb lett.
Hazaérve a suliból mindig igyekeztem anyám helyett elvégezni az otthoni munkát ha ő épp kidőlt.(Kézzel)mostam az ő ruhájukat is (mivel akkoriban a mosógép luxusnak számított,bár erről is azt gondolom megtehették volna hogy vesznek,mégse tették.) Szinte folyton takarítottam,és ha kellett nyilván amit tudtam meg is főztem,mindezt tettem azért ,hogy apám azt higyje anyám mennyi mindent csinált,csak hogy ne bántsa,ne legyen mindennap vita.S tettem a magam jóléte érdekében,hogyha esetleg valaki betoppana az amúgy is régimódi házunkba( ahol még külön fürdő,wc ,de gyerekszoba se volt) ,anyámmal és apámmal ellentétben én mégis azt gondoltam legyen tisztaság és rend.
Egyszóval ez a gyerekkor más volt mint egy normál családé. Persze gondok mindenhol előfordulnak,mégis azt érzem sokan titkoljuk valódi kilétünket az életben. Hiszen ki akarna ilyen kényes témákról beszélni?
Aki azt tanácsolja hogy engedd el a múltat,az valószínűleg nem élt át nagy traumát vagy csak túlságosan elnyomja! Én azt gondolom,az ilyen és hasonló mély sebek nem múlnak el,nem törlődnek! Igenis elő fognak jönni olykor olykor valami ok miatt,és akkor újra át éli az ember ha csak az emlékeivel is azokat a dolgokat amelyeket nem akar. Ezeket a sebeket az idő nem tünteti el, de TE aki áttélt bármilyen traumát,te segíthetsz a legjobban magadon! NE zárkózz be.(Sajnos én is ezt tettem sokáig és nem javított a helyzeten sőt..) Kezdj el róla írni,beszélni annak akiben megbízol. Ha nem szeretnéd hogy más elolvassa,vesd papírra és tépd össze vagy égesd el. A lényeg hogy ADD KI MAGADBÓL ,szerintem ezzel halványulhat az,ami fáj...(Folyt köv)