Kedves Olvasó!
Vajon voltak gyermekkorodban olyan álmaid,vágyaid, amik olyasmiről szóltak hogy legyen mindennap a hűtőbe étel? Hogy bárcsak kaphatnál egy szebb ruhát? Hogy bárcsak lenne külön szobád? Hogyha neked is kinti illemhely jutott, amit tökre szégyelsz ,hogy az helyett legyen egy beltéri kultúrált mosdótok? Nekem ezek nagy vágyak voltak,DE mégsem ez volt a legfőbb mind közül. Hanem egy normális család!!
Amint az első fejezetben is említettem, sajnos a család terén nem dicsekedhetek. Egy alkoholbeteg anya, és egy agresszív apa nem éppen a legjobb kombinációja egy családnak.
Nos a gyerekkorom nagyobb részében még szerepet kapott 2 bátty,és egy nagymama. A nagymama 3 házzal lakott arrébb,ő volt a mentsvárunk♡. Mindig mehettünk hozzá bármikor ,ő segített bármiben. Viszont ami hibádzott benne is,hogy ő is tudta bántani anyámat. Persze mindig azzal érvelt csak minket akart védeni. Bár legalább tudom apám agresszív hajlama is honnan eredt..
Nálunk a rendőrségi látogatás szinte már alap volt. De valamiért sose értettem miért jönnek ha nem mentenek ki? Ahogy teltek az évek, én úgy Vártam egy megmentőre,aki jön és elvisz egy jobb helyre! De nem történt semmi. Még akkor sem mikor vér folyt./bizony,ilyen is akadt/ Ki érti ezt? Van egy kiskorú ,aki állandó elszenvedője a családja hülyeségeinek mégse érdekeltem a kutyát se.
Nemtudom hány éves korig,,normális,, egy szobában aludni a szülőkkel, de nekem örökkévalóságnak tűnt! A dolgok amelyeket át kellett éljek,maga a pokol volt. Leírni is nehéz, de most valamiért mégis megteszem.
Amikor anyám többször volt kiütve mint magánál ,és apám olyan dolgokat tett vele ami már át lépi az agresszív és perverz hajlamokat is,szerintem nem hogy nem normális dolog hanem egyenesen sokk hatást keltő egy gyerek számára! Igen ,sajnos apámnak ilyen oldala is volt. A barátnőim csak úgy mertek lejönni hozzánk ha ő nem volt otthon. Sose vetett meg egy kis tapizást. Borzasztó de ez a fájó igazság.
Hálisten hozzám nem mert nyúlni, de nem tagadom hogy mindig is féltem ettől az oldalától..
Aztán ahogy teltek az évek, anyám egyre többször vitt át a szomszéd faluba,hogy segítsünk az egyik barátjának a lakást rendbe tenni. Persze. Az érzés mikor elalszik az ember az anyja mellett,majd fel kel éjjel hogy az sehol sincs, és a másik szobába rajta kapja a kedves idegen bácsival...hát egyenesen sokkoló egy gyermeknek.
Valahol igyekeztem megérteni,miért tette mindezt. Mindig azon voltam hogy igyekezzek megérteni anyám viselkedését. De így felnőttként, családos anyaként,nem értem hogy nem én lettem az első az életében,a gyereke, aki miatt legalább megváltozhatott volna? A körülmények ellenére igyekeztem jól tanulni. Hogy én legalább ezzel kitűnjek. De mintha sose észre se vették volna:/ Csinálták tovább a maguk undorító dolgaikat..
Sose felejtem el, hogy nem volt nap hogy ne féltem volna valamitől. Egyik nap kikapcsolták az áramot,mert éppen anyám nem fizette be a számlákat. Hónapokig gyertyafény mellett éltünk! Aztán volt hogy a suliba már nem adtak ebédet mert ott se fizetett be semmit. Majd mikor 3.ba a többiek gyerek táborba mentek,nekem a szívem megszakadt és kb az egész nyaram sírással telt hogy én nem mehettem. Pedig anyám sokszor jól keresett,ahogy apám is,mégse teremtették meg normál körülményeket amiben élhetőbb lett volna minden! A lényeg hogy legyen zsír meg egy kis kenyér amit enni lehet..gondolták ők..
Aztán mikor céges nyaraláson voltunk[talán 3x] akkor is a pia volt a főszerepben..így gondolhatjátok hogy alakult..
Egyszerűen belegondolva ezekbe a régi dolgokba ,bosszantó és borzasztó egyben..hogy tehet ilyet egy szülő??
Elveszi a gyereke gyerekkorát..
A legjobb élményeim talán mikor meglógtam a mezőre sétálni,vagy fel lógtam az akkoriban nagy divatnak számított utcabálokba,és ott én is kiengedhettem a gőzt.
Ha el is jutottam gyerektáborokban,az javarészt a mamámnak volt köszönhető . De zsebpénz nélkül és normális ruhák nélkül az se volt olyan felhőtlen..:/ azért az az érzés mikor a többieknek van. Neked nincs. Hát az elég nehéz tud lenni.
Gyerekként sokat gondolkoztam azon,van e vajon a világban hozzám hasonló aki ugyanúgy szenved a szülők hülyesége miatt? Sokszor imádkoztam, bárcsak ne lennék egyedül ,és valaki megtalálna aki elvinne ,megmentene!
Felnőttként, anyaként,én nem ilyen sorsot szánok a gyermekeimnek. Ha alkalom adtán az ember lazításképp meg is iszik bármit, nem gondolom hogy mindennap folytatnia kellene csak mert valami épp nem jól alakul az életében!! Az alkohol,az agresszió ,a magány ,ezek mind nagy úrrá tudnak lenni könnyen az emberen.
De az élet folyamatos küzdelem. Valamiért mindig kell küzdenünk,és ez nehéz, folytonos feladat. Az ember addig tanul amíg él!
Mostmár hiszem, hogy nem vagyok egyedül a problémákkal. És hiszem hogy vannak /sajnos/ hozzám hasonló emberek hasonló lelki terhekkel.
Ugyanakkor ezeket az emlékeket ki kell adni magunkból valamilyen formában..aztán " el tenni jó mélyre " ,hogy egy jó ideig ne is kelljen rájuk emlékezni.
Ez egy nagyon nehéz feladat ,amelyre mindig figyelni kell! Sokan azt mondják, csak a jóra emlékezzen az ember. De ha az oly kevés volt..?!
Ámbár ugyanakkor felnőttként mi magunk teremthetünk olyan emlékeket, amelyek kedvesebbek ,amelyeket idős korunkban is szívesen veszünk majd elő:)!