Az idő 22:46
A fenébe is. Bevettem 2 altatót most még sem használ. A gondolataim nem hagynak nyugodni. Azt érzem felrobbanok.
Elmélkedek. És olyanok jutnak eszembe hogy vajon én egy szörny vagyok a külső alatt? Hogy tényleg ennyire elveszett az a lány, aki egykor voltam?
Nem értem. Gyerekként,kamaszként a szüleim mellett pokol volt az életem. Mindig azokat irigyeltem akik idili családban nőttek fel. Mindent megkapva.
Én meg,jártam az utcát, a mezőt,vagy épp a szomszéd nénikhez mentem ,vagy a mamámhoz...később a "férfiak" karjaiba. Mondhatni csak aludni mentem legtöbbször haza, mert ha veszekedés volt igyekeztem menekülni..habár sokszor ordítottam a szüleimmel együtt. Csak ők egymással. Én pedig nekik hogy hagyják abba..de persze észre se vették..ahogy azt sem mikor a kezem minden egyes veszekedés alkalmával szétt vertem ,mondván hogy ettől nekem is jobb lesz..😞 Aztán még csak másnap se kérdezték mi történt. -_-
Mégis...most 32 évesen azon töprengek hogy mindezek ellenére. Volt bennem egy vidám lélek. Aki persze szeretett bulizni. Szórakozni. Romantikázni . Csavarogni. De főként nevetni..
Szabad voltam? Talán igen. Mondhatni én az voltam mindennek ellenére.
Hogy hiányzik-e ? Néha. Egy kicsit.
Talán ez is az oka annak ,mire mára bezártnak érzem magam.
Ami a legnehezebb hogy igyekszem felszínre hozni a jót. Szeretnék humorosabb lenni, vidámabb,könnyedebb. De oly nehéz sokszor. Mintha valami mindig hátra rántana. Mintha valami nem engedne..
A világ, oly nehéz lett..
Csalódott vagyok. És magányos. Főleg esténként. Napközben még ott vannak a gyerekek. De este magamra maradok. Igen ,itt a férjem. Aki persze igyekszik. És én is szeretem. De valamiért már attól is sokszor elmegy a kedvem hogy közelítsek felé is. Vagy jön magától vagy elfordulok mint egy sértődött kamasz..ki érti ezt? Utálom mindezt ami lettem.
Talán mindez azért van mert hordozom a régi sebeket amikor nem kaptam figyelmet? Nemtudom.
Az biztos hogy nem könnyű..minnél inkább nagyobbak a gyerekek. Én annál jobban érzem magam elveszettnek...