Kedves Olvasó!
Biztos szoktál te is úgy érezni hogy téged nem ért meg senki, mintha egyedül lennél a gondjaiddal. Én néha olyasmit is érzek mintha a semmi közepén ülnék leláncolva,ahol nincs körülöttem más, csak én és a csend. Aztán egyszer csak azon kapom magam hogy ordítani tudnék. A lelki fájdalom olyan,ami bizony el tud hatalmasodni az emberen. Szép lassan,csendben emészti meg a belső világodat. Amikor éppen azt érzed jól vagy ,minden a jó úton halad,egyszer csak elönt valami, valami ami rossz érzéssel fog el. Sokszor szavakkal megmagyarázhatatlan érzés. Te szoktál így érezni ?
Az előző 2 bejegyzésemben meséltem kicsit a családi hátteremről. Megosztottam olyan dolgokat,emlékeket ,amelyek fájó pontjai az életemnek. De tettem mindezt segítő szándékkal. Hogyha valaki ebbe a nagy világba hasonló gondokkal küzd,és sikerül elolvasni amit írtam,és még segíti is bármiben,akkor már megérte!
Gyerekkorom talán legnagyobb hátránya a többi mellett ,hogy nem volt aki igazán megértett volna. Nem volt kihez meneküljek lelkileg. Nem találtam a jó szavakat,mellyel akár segítséget kérhettem volna. Igen ,most kérdezheti valaki hol voltak a barátok ha a szülőkre nem számíthattam? De az igazság az,hogy ezekkel az ember nem dicsekszik. Magába fojtja a szégyen miatt. Hol voltak a testvéreim? Élték a maguk világát. Mit sem törődve ahogy ők vallják,a ,,hülyeségeimmel,,. Volt még a nagymamám,aztán a szomszédok. Mindenki tudott mindent,és ismert mindenkit. Mégis azt éreztem én egy magam vagyok. Hogy senkiben sem szabad megbízni. Mindezt már gyerekként.
Aztán ahogy teltek az évek,egyre inkább menekültem a fiúk karjaiba,keresve ezzel a bizalmat,a szeretetet! Mert talán náluk éreztem elöszőr milyen is szeretni és szeretve lenni. Ugyanakkor persze a csalódást mellettük is megtapasztaltam!! Mégis,valahol menedékre leltem. Szeretetre,szerelemre.De leginkább törődésre. Az hogy volt aki megölelt,vagy adott egy puszit már attól különlegesnek éreztem magam! Akkor nem éreztem magam egyedül..
De aztán a csalódások,az át sírt napok nem sokat javítottak a helyzeten. Sőt, egyre többször lett dühkitörésem,mert a szüleim marták egymást. Én pedig féltem mikor fojtja meg apám anyámat..de hiába ordítottam ,meg se hallották. Ha közéjük álltam,maximum arrébb sikerült halasztanom a fizikai bántalmazást..de jó ég tudja mik történtek még mikor elmentem otthonról.
Sajnos el jött a pillanat is kamaszként ,mikor már a saját életemmel is játszottam. De ők még ekkor se figyeltek rám! Egy amúgy is lázadó kamasz,aki sokszor esik szerelembe,nyomasztják a suli gondok,de nem hallgatja meg senki,ő vajon mihez nyúl elöszőr? Cigi,alkohol..ezek a kisebb rosz. De amikor valaki eldobná az életét..ott már úgy vélem igenis nagy a baj!!!
Ahogy írom ezeket a sorokat,egyre inkább felismerem magamon hogy még mindig hirtelen fel tudok dühödni ,és hogy sajnos örököltem pár dolgot a szülőktől amivel erősen küzdök. (pl a türelem)
DE anyaként,legyek bármilyen szigorú és szabály elveket követelő a gyerekeimmel,soha de soha nem hagynám őket magukra!!! Rám biztosan számíthatnak. És hogy előbb költeném az utolsó pénzem ennivalóra mint sem alkoholra. Beismerem hogy hibákat én is követek el,de ember vagyok. Ugyanakkor tudom azt hogy milyen utat nem szeretnék járni. Mégpedig a szüleim útját. Én a 2 testvéremmel ellentétben elvégeztem jó pár sulit. Nem egyet,nem kettőt, ráadásul később gyerekek mellett is. Mégse éreztem hogy büszkék lennének rám.( kivéve a férjem ) DE én már most rettentő büszke vagyok a gyerekeimre. Gyönyörűek,okosak. Nem utolsó sorban a mi kis külön családunk tud szeretni.
Bevallom a mai napig nehéz a bizalmam bárkivel szemben. Nehezen nyitok,sokszor a beszéd maga is nehezemre esik ,nehogy olyan csússzon ki a számon mert éppen nem úgy fogalmazok. De ha egyszer megnyíllok valaki felé,akkor a szívem és a lelkem is kitárom. Persze amivel leginkább küzdök az hogy hihetek e másokban..Mindezek mellett sokszor érzem azt hogy elbújnék, elzárkóznék az emberek elől. Hogy a világ egyre veszélyesebb hely..
Úgy gondolom mindannyian küzdünk valamivel. Az hogy kiben bízunk,azt mi döntjük el..a többit az élet úgyis rendezi.