Állok a tükör előtt. Nézem magam. És közben próbálom megfogalmazni a magamról alkotott képet.
Tekintetem szomorú. Szemem könnyes,kisírt. Hajam lófarokban összefogva. Öltözékem egyszerű, de még is csinos.
Habár nem kell mennem sehova. Oviba, suliba ledobom a gyerekeket. Majd haza battyogok.
A munkám elvesztettem decemberben. Nehéz volt. De szerettem. Szerettem azt ,ami ott lehettem. Szabad. Tudtam a dolgom és azt is tettem. Mindig amit kellett. De jött egy új főnök . Mert sajnos vezetőnek nem mondható . Csak az embert tudta csesztetni mindenért . Még azért is amiről nem tehetett. Elég volt!
Hogy most a munkahely ,az ami hiányzik? Nem a hely maga az,ami hiányzik. Hanem az ,hogy lehettem valaki. Hogy valakinek fontos lehettem. Hogy tudtam tenni valakiért [ vagy valakikért]! Legfőképpen gyerekekért. És a családom jólétéért!
A gyerekek miatt régi vágyam volt ,hogy egy intézményben dolgozhassak. És most közel 3 év után, egy hatalom mániás miatt ,ez újra szertefoszlott. Nem,nem álltam be a sorba hogy mindenre igent mondjak. Sajnos ennyi volt a hibám.
És most itthon vagyok 3hónapja. Sokszor csak nézek ki a fejemből . Mit tehetnék?
Olykor olvasok egy egy könyvet . Megnézek egy filmet. Alkotok valamit. Tornázok. Olykor eljárok kávézni egy kedves barátnőmhöz. Keresgélek mit csinálhatnék ami hasznos is.
Majd délután 16 _17óra fele,hazaérnek a gyerekek ,és indul a mandula. Fejlesztés ide,oda. Tanulás. Fürdés, vacsi,alvás..és így mennek a napok. Mindig. Gyorsan. És a legszomorúbb hogy a fontos dolgokra mint a játék, nevetés alig marad idő.
A férjem igyekszik a maga módján támogatni. A gyerekeink igazi csodák. Imádom őket és büszke vagyok a családomra. Büszke vagyok arra,hogy kiléptem az ősök árnyékából. És hogy nekem igazi családom lett!♡
De akkor,hogy a fenébe érzem magam mégis rosszul?
Miért vagyok sokszor olyan,mintha üres lennék? Mert azt érzem. Hogy semmire se vagyok használható. Semmire se vagyok jó. Hogy csak vagyok. Mint egy üres fejű robot..
Tudatalatt tudom hogy nem így kéne érezzek. Tudom hogy nem szabadna !
Mégis, azt látom nap mint nap. Az a nevetős,bolondos humorú lány aki voltam egykor,megszűnt létezni.
Igen az anyaság kemény dolog. Senki se erre számít talán mikor elkezdődik. Mert talán innen kezdődött.
?
De mégis, tele van meglepetéssel. Örömmel. Boldogsággal is. ♡ Semmire nem cserélném . Még akkor sem ha vannak harcok. ♡ Hisz azok nélkül, mi is nehezebben fejlődnénk,tanulnánk..
Minden megváltozott. Mára más lett a szerepünk.
Hogy szerencsés vagyok e ? Mondhatom igen. Hiszen lényegében mindenünk megvan..mégis mindig "jön az ember többet akarna" érzés. Furcsa dolog ez.
Olykor azt érzem, néha szívem szerint elmennék kitombolni ,táncolni ,kiabálni magam egy jó buliba. Ahogy régen. IGEN! Hazudnék, ha nem vágynék ilyenre.
De,elsősorban anya vagyok és feleség. Másodszor nincs jelenleg olyan akivel isten igazán eltudnék menni egy buliba :/
Pedig a zene és a tánc felszabadít. Máshogy mint pl egy edzés.
És talán azért hiányzik mindez,mert régen mikor a sok rossz összegyűlt ,hétvégén csak elmentünk egy buliba és jól kitomboltuk magunkat. Majd utána vasárnap csak pihentünk.
De ez mára a múlt. Ami volt. De elmúlt.
Keressek más elfoglaltságot . De mit? Annyi mindennek utána nézek. De mindig valami falba ütközik az ember. Nemtudom hogy álljak talpra. Néha azt érzem elnyel a föld.
Valóban. Aki olvas,az biztosan rá jött nincs önbizalmam! Igen Valóban nincs. Sokszor azt sem tudom ki vagyok. Vagy egyáltalán mi a célom a földön ha ez ennyire nehéz.
Kérdések kavarognak. Válaszokat nehezen lelek. Másoknak könnyebb tanácsot adni. Mint saját magunknak.
Így hát, mára is marad a gondolkozás ..mihez kezdjek című fejezetemhez..